Kelet nagy misztikusa és aszkétája. A 90’-es évek elején hallottam először a nevét: egy Bejrútban dolgozó vendégmunkás csodálatos meggyógyult, miután megkenték „Szent Charbel olajjal”, és kérték a Szent közbenjárását. Úgy hallgattam csodálatos életrajzát, csodatételeit, mint az ezeregyéjszaka meséit. Az Oltáriszentség szentje, akárcsak Szent Paszkál ferences misztikus, és igazi Mária-tisztelő, a barátaim lettek.      Korunkban egy szerzetesnővér súlyosan megbetegedett, és a Szent segítségét kérte: megjelent neki álmában, és azt mondta neki, hogy aki minden hónap 22-én szentmisére megy és imádkozik, annak minden kérését az Úr elé viszi és közbenjár érte.
 
      Bejrúttól 140 km-re (Észak-Libanon) van egy kis falu, BKAAKAFRA (Biqa-Kafra), 1600 m magasan, cédrus erdőkkel övezve. Itt született 1828 május 8-án Youssef Antoun MAKHLOUF (József Antal) a család ötödik gyermekeként, apja Antoun Zaarour MAKHLOUF és anyja Brigitta CHIDIAC. Két fiútestvére volt: John és Beshara, és két nővére: Kawn és Wardeh. Nyolc napos korában keresztelték meg, találtam egy képet is a kis templom keresztelő kútjáról:

      Édesanyja - mint többi maronita – szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért, és a szentmisén való részvételt. Youssef két testvére is szerzetes lett, a falutól egy 5 km-re levő kolostorban.       Alig 3 éves, amikor az apja meghal. Édesanyja újra férjhez megy a falu papjához, és felveszi az ELAHAD nevet. A kis Youssef arab és szír elemi iskolába járt, alig 14 éves, amikor a falubeliek „szentnek” kezdik nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Igyekezett visszavonulni egy barlangba, ahol térdelve imádkozott egy kis Szűzanya kép előtt, ma ez a barlang is zarándokhellyé vált:

      Gyakran felkeresi Tanois nevezetű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, és hogy együtt imádkozzanak. Egy alkalommal az eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus törzsében kialakított kis oratórium előtt imádkozik, amikor egy sürgető hangot hall: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”. Hallgat az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyja a családját, senkinek nem szól, és belép a Mayfouki Boldogasszony kolostorba, egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lesz, és felveszi a korai antiochiai egyház mártírjának a nevét (121-ben halt mártírhalált), a Charbel nevet.

      Édesanyja kétségbeesetten keresi és keresteti, míg végül rátalál a legkisebb fiára. Az elöljárók és Tanois nagybátyja jelenlétében kérleli: térjen haza. De a fia határozottan kitart a döntése mellett, hogy erre az útra maga Isten hívta meg. Akkor az édesanyja fájdalommal eltelve így szól: „Ha te nem lennél jó szerzetes, azt mondanám neked: gyere haza! De most már tudom, hogy az Úr az ő szolgálatára akar téged! És az elválás miatti fájdalmamban most arra kérem az Úrat: áldjon meg és tegyen szentté téged!”
      Charbel engedelmes és alázatos szerzetes, sokat dolgozik és tanul, 1853-ban leteszi a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldik a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. Vezetője Szent Nimatullah Hardini atya, egy nagytudású pap, ki a sémita nyelv és a keleti egyházatyák műveinek jó ismerője, különösen Szent Efrém a kedvence. Szent Charbel lelkében hatalmas láng gyúl a Szentírás, az Oltáriszentség, még inkább elmélyül nagy szeretete a Szűzanya iránt. Hat év tanulás után, 1859. július 23.-án pappá szentelik. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat tölt ibenső imába merülve, napközben pedig éli a szerzetesek életét, jó gyóntató pap lett belőle, sokan felkeresik, és szentgyónás után hatalmas örömmel térnek haza.
      Tizenhat év után engedélyt kért az elöljárótól, hogy visszavonulhasson a Szent Péter és Szent Pál kolostorba, amely az anyakolostorhoz tartozott. Egy csodálatos isteni jel után az engedélyt megkapja, és 1875 február 15-én megkezdi a remete életet: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka.

      Már életében szentként tisztelik és egyszerű imájára csodák történtek.  23 év után súlyosan megbetegszik, 1898 december 16-án az átváltoztatás után nem tudja folytatni a szentmisét, Makariosz atya látva fájdalmát, segít neki befejezni a szentmisét. Beviszik a cellájába, elkezdődik a nyolc napos agoniája. Ajkán nem szűnik meg a kedvenc fohásza: „Igazság atyja, íme a Te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem...Fogadd el kezemből az Áldozatot, és felejtsd el minden bűnőm, amelyet a Te színed előtt követtem el...”, ugyanakkor gyakran emlegette Jézus és Mária nevét, valamint Szent Pétert és Szent Pált, a kolostor patrónusait. 1898 december 24-én, Karácsony vigíliáján szenderül örök életre, a kolostor temploma mellett temetik el. Itt volt az első sírja:

      De ezzel nincs vége: a szomszédok figyelmét először néhány furcsa fény vonja magára „Az otthonunkból láthattuk, úgy 10 percnyi távolságra, délen, amint fény világítja meg a sírt, a szokásostól eltérő fény, amely hol megjelent, hol eltűnt.” Az emberek figyelmeztették a monostor a szerzeteseit, de ők nem hitték el. De mivel az emberek kitartottak, együtt mentek arra a helyre, ahol származott a fényjelenség. Charbel Maklouf atya sírja volt az. Az előírt szokás szerint, az elhunyt be volt tekerve a saját szerzetesi ruhájába, egy egyszerű deszkára volt helyezve, koporsó nélkül, mint egy lépcsőfokon, 25 centire a talaj alatt a földben. Mivel ez a sír nyilvánvalóan a talajszint alatt található, ahogy esni kezdett az eső, elöntötte a víz.
      A sírt megnyitották, ellenőrizték, és konstatálták, hogy a test a helyén van, majd újra nagy gonddal lezárták a sírt. Eltelt egy év. 1899 április 15-én a sírt megnyitották az apát, a szerzetesek és több más tanú jelenlétében. Az esővíz ellepte a sírt (akárcsak a többi sírt), mocsárrá változtatta. A jelenlévők elképedve látták, hogy Szent Charbel holtteste a mocsár felszínén lebegett. A holtteste kiemelték, és miután megszabadították a penészgombáktól, a holttestet sértetlennek találták. A bőre friss volt, ízületei rugalmasak, végtagok teljesen behajlíthatok, a haja és a szakálla nem hullt el. Az egyik tanú, Younes József atya így írja le: „Karjai keresztben a mellkason, kezében egy kereszt. A test lágy, friss és ruganyos, az arcán és a kezén fehér penész volt, a gyapothoz hasonló.” A bordájából vörös vér folyt, vízzel elegyedve. Lecserélték a fehérneműjét és a ruháját, és ezúttal a holttestet egy koporsóba zárták, amelynek felső része üvegből volt, hogy a látogatók megtekinthessék. A koporsót a kolostor templomának egyik oratóriumában tartották. Hatalmas zarándoklat kezdődött Charbel atya sírjához, sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt. A szerzetesek többször tanulmányozták a testet, de a koporsó mindig tele lett vörös folyadékkal, amely a pórusokból áradt ki. Ez a folyadék átitatta a fehérneműt és ruházatot, olyannyira, hogy hetente kétszer le kellett cserélni.

      Ezt a folyadékot hivatalosan kivizsgálták, laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá, de az eredményeket még nem hoztak nyilvánosságra. Két évvel később, 1900-ban, annak érdekében, hogy véget vessenek e szivárgásnak, úgy döntöttek, holttest kiteszik a szabadba, a teraszra. De hiába, a test folyamatosan „izzadt”. Dr. Elias El-Onaissi, 1921-ben írt nyilatkozatában megjegyzi: „Láttam  Charbel  atya holttestét az Annaya kolostorban... Alaposan megvizsgáltam a holttestet, és észrevettem a verejtéket a bőr pórusai verejtékhez hasonló anyagot izzadnak... Megismételtem ugyanezt a vizsgálatot többször, különböző időpontokban. A jelenség mindig ugyanaz volt.” Többször is, mivel a tetemen nem fogott az enyészet, és folyamatosan „verejtékezett” több mint 50 éven át... 1927-ben, a holttest egy fából készült, cinkkel borított koporsóba került, a talajtól elszigetelve, és alaposan bezárva a kripta falába, (a koporsóba bezártak egy fémhengert is, amely a holttest állapotáról szóló jelentést tartalmazta abban az időpontban. A jelentést franciául írta meg a bejrúti Orvostudományi Kar Armand Jouffroy professzora, és a Malkonien Balthazar orvos).
      1950-ben, hogy 23 évvel később, a kripta fala elkezdett rózsaszín és viszkózus folyadékot „izzadni” ... A sírt megnyitották: a folyadék a koporsóból származott. A kánoni vizsgáló bizottság kinevezett három orvost, és szakvéleményük szerint „a vérizzadás, amely megállapítást nyert, hogy 1899-től 1927-ig megszakítás nélkül csepegett, ugyanúgy, mint a korábbi exhumálások során és elterjedt az egész testen, átitatták a papi ruhákat is. A stóla egy része elrothadt, valamint a koporsó fából készült alsó fele, a koporsó cinkje a lábak mellett elhasadt...” Ahogy a folyadék egyre csepegett a már elhasadt koporsóban, telítette a kripta falát is. Ennek a hihetetlen jelenségnek a tanúi is igazolták, hogy Szent Charbel holtteste megőrizte hajlékonyságát. Szintén 1950-ben valaki lefényképezte a Szent sírját, és amikor előhívták a fotót, egy arca rajzolódott ki rajta, néhány már nagyon öreg szerzetes Charbel atyára ismert benne, mert életében nem készült róla se festmény, se rajz. Azóta ez a fótó képviseli a jellegzetes a lesütött szemű, alázatos Szent Charbel arcot, gyönyörű:

      Később egy másik koporsóba tették, és cementből és kőből épült sírba helyezték. Mivel a zarándokok egyre többen kezdtek jönni, hozzájárultak ahhoz, hogy egy olyan koporsóba tegyék, amelyben látható. 1952-ben, mintegy 54 évvel a szent szerzetes halála után, sokan meg tudták állapítani, hogy a test ép és hogy még mindig csöpög a titokzatos folyadék. Dr. Georges Choukrallah, aki több mint 37-szer vizsgálta meg a holttestet 27 év alatt, és azt írja: „Miután több alkalommal felülvizsgáltam ezt az ép holttestet, mindig is lenyűgözött megőrzött állapota, és különösen az a csepegő piros folyadék, csepegő. Ez egy teljesen egyedülálló jelenség, hogy gyakorlatilag egy orvos sem látott ilyet még sohasem...”
      VI. Pál Pápa 1965 december 5-én boldoggá, majd 1977 október 9-én szentté avatta.